2009. január 4., vasárnap

Második adás - Művészek tanúságtétele

Patrick Kavanugh Híres zeneszerzők hitéletéről írt könyve alapján készül ez a műsorpont. Ehhez nem nagyon adok hozzá, csak fordítom és a lehetőségekhez mérten tömörítem, rövidítem az eredetit.
Történetünk ezúttal Varsóban kezdődik 183o november 2-án. Egy búcsúzásnak lehetünk tanui. Három kislány könnyeivel küszködik az anyát az apa vigasztalja mialatt az utolsó csomagokat is felpakolják a kocsira. Egy fiatal ember nagy út előtt áll. Utoljára nézi meg zongoráját, melyet nehéz anyagi helyzetük ellenére sikerült a szülőknek beszerezni tehetséges fiuk számára. Utolsó ölelésnél az anya ezt súgja fiának : “Frederic nagy zenész leszel, és Lengyel ország büszke lesz rád.” Hamarosan távolódni látja szüleit, a kocsi a nagyvilági élet felé viszi. Vajon sikeres zenész lesz? Vajon Bécsben és Párizsban is értékelik majd úgy mint itthon? Mialatt ezekkel a gondolataival küzd, a kocsi megáll. Joseph Elsner, a zenetanárja tervezte ezt a meglepetést. Egy kis kórus a tanár szerzeményével búcsúztatja az ifjút:
“Lengyel földön született tehetséged hozzon neked hírnevet bármerre mégy, bár te elhagyod szülőföldedet a szíved velünk marad örökre.” Egy ezüst urnában lengyel földet kap, melyet mindenhová magával visz majd. Elsner könnyek között öleli át leghíresebb tanítványát, Frederic Chopin-t, aki arra készül, hogy elkápráztassa Európát.

Chopin nagyon egyedi a neves zeneszerzők között, hiszen szinte kizárólag zongorára írja műveit.
Chopin élete igazi érzelmi vihar. Öröm és bánat. Romantikus zenéje is ezt tükrözi.
Hitéletét nézve három stációról beszélhetünk:
Szerető, katolikus családban nő fel, majd párizsi karrierje alatt igencsak elkanyarodik az Úr útjától, majd halála előtt még időben megtér a mennyei Édesapánkhoz.
Chopin gyerekkorában mindent megkapott amire egy tehetség zenésznek szüksége lehet. Harmonikus családi élet, biztató szülők, és egy olyan zenetanár, aki a legtöbbet hozza ki tanítványaiból.
Bécsben, Suttgartban, Münchenben és Párizsban is sikerrel szereppel. Londonba is készül, de Párizs divatos szalonjainak fogjává válik. Az erkölcsi szint Párizsban ekkor meglehetősen alcsony volt. Olyannyira, hogy a Párizst népszerűsítő hivatalos kiadvány figyelmezteti a látogatókat arra, hogy ha nem elég erősek, hogy ellenálljanak a kísértéseknek, akkor időben hagyják el a várost, mielőtt el nem nyeli őket a város állnok bűn-szakadéka és csábítása. Ebben a környezetben Chopin maga mögött hagyja gyerekkori hitét, melyre csak édesanyja levelei emlékeztetik. A szülők kitartóan imádkoznak érte.
Chopin szerelmes lesz George Sand álnév alatt író francia hölgybe. George Sand így vall kapcsolatukról: Bár kapcsolatunktól minden mennyei gyönyört megkapott itt a földön, a szívében hatalmas félelmet ébresztett az a tény, hogy kapcsolatunkra nem kértük az egyház, az Isten áldását.” A szívében élő hatalmas feszültség fájdalmas szakításhoz vezetett. Hamarosan megbetegszik. Halálos ágyán hosszú idő után meggyónja bűneit. Amikor befejezi a gyónását szorosan átöleli gyóntatóját és csak ennyit mond: Köszönöm. Köszönöm. Gyóntatója így emlékszik vissza.
"Térden állva imádkoztam érte, aztán a feszületett tartottam eléje, ekkor sírni kezdett. Azt kérdeztem, hogy hiszel-e benne? Hiszek. Válassolta. Úgy hiszel benne, ahogy az édesanyád tanította? Úgy. Mondta. Ettől az órától szent lett." Írja a gyóntatója. Négy napig szenvedett ezután. Örömben, és boldognak mondva magát. Az ágyát körülálló barátaitól azt kérdezte, hogy miért nem imádkoznak. Erre mindannyian letérdeltek és imádkozni kezdtek. Az orvosának meg ezt mondta. Ritka kegyelemben részesített az Úr, hogy halálom előtt megismerhettem. Kérem, ne zavarjon engem. Hagyjon meghalni, az Úr hív engem, maga pedig visszatart tőle. Szenvedek, az Úr megengedi, hogy itt lenn szenvedjek... milyen jó az Úr...milyen jó.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése