Második adás - Gondolatok a Szép Szeretetről

Mosolygok magamban, mert nagyon irónikusnak érzem ezt a helyzetet. Öt éve történt amikor Jézus Krisztus így szólt hozzám Kövess engem, és ebben az egy mondatban egyszerre benne volt az is, hogy régen vártam rád, nem élhetsz nélkülem, semmi nem választhat el tőlem, vágyom arra, hogy szerethesselek. Megéreztem, hogy a Legfontasabb hiányzik az életemből. Mindez egy Szent áldozás alatt történt. Öt év után pedig most hasít belém, hogy alapjában nem értem a szeretetet, és ha Isten a szeretet, akkor őt sem értem. A munkából hazafelé így imádkoztam: Papa mindenképpen segítened kell. Lásd megingathatatlanul hiszek benned, tudom, hogy bűnös vagyok, tudom, hogy Jézus Krisztus megváltott, tudom, hogy meghalt értem, de mondd, hogyan lesz az, hogy ez az Örömhír száraz adattá lesz bennem. És különben is miért váltottál meg? Hogy örök életem legyen, jó, és nálad olyan szép lesz, amit még szem nem látott és fül nem hallott. Jó. És mit fogunk ott csinálni? Dicsérünk téged. Jó. Na ez az. Ezt nem értem. Ezt nem értem. Újból veled, mint a paradicsomban. Nem ez azért más...mert a paradicsomban csak teremtmények voltunk, de Jézusban Gyermekeiddé fogadtál. Ez azért sokkal másabb. És mit fogok ott csinálni? Mi lesz a feladatom? Mire megy ki az egész? Mi a végső célod? Mit akarsz Uram?
Hát ilyen körkörös kérdésekben ütköztem, közben pedig egyre jobban szégyelltem magam, mert olyan egyre szárazzababn koppantak a kérdéseim és egyre butábbaknak is tűntek, és közben iszonyatosan kínzott az egész mert ezen érzéseim ellenére még mindig nem értettem. A lényeg felett csúszok el, éreztem, és egyre erőteljesebben gondoltam a Szeretet himnuszra...olyan vagyok mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Kínzott ez a felismerés, de közben felismertem, hogy milyen az amikor az embernek van hite, de nincs szeretet a szívében... segítség... semmi sem vagyok... azon kezdtem el gondolkozni, hogy hol ragadhatnam meg a szeretetet. Rögtön tudtam, hogy annál nagyobb szeretete senki nincs mint a ki életét adja barátaiért. Eszembe jutott az ükknagyapám ahogyan meghalt nagytatámért, de nem volt elég, folyamatosan azt éreztem, hogy elcsúszok valami felett, hogy nem látom a fától az erdőt. Közben a hó recsegett a talpam alatt. Hazaértem, és lakótársnőm kedvessége, jelenléte kioldott ebből az egészből. Valahogyan elcsendesedett bennem a kétségbeesés hangja, gyorsan az Úrra bíztam az egészet. Másnap reggel a munkahelyen a közös imán ezeket mondtam: Uram te látod, hogy alapjában nem értelek, nem értem a szeretet lényegét, már fájt is, ahogyan kimondtam ezeket a szavakat. Ima után odajött az egyik tesó hozzám és megkérdezte, hogy mi a baj? Mondtam biztosan elmúlik, csak itt ez a kínzó kérdés bennem. Úgy érzem, hogy valamit nem értek... a legfontosabbat... a szeretetet nem értem. Nem tudom idézni válaszát, csak azt ahogyan behúztam a kéziféket... a lelkem kézifékét... valamit az Isten és köztem lévő kapcsolatról mondott... hogy ez a legfontosabb... de hiszen ezt tudtam... mégis valahogyan ettől megállt a forgatag bennem... megálltam... nem is értettem, hogy hova rohantam... nem is értettem a nagy elméletek, és hittételek nagy forgatagát... Én és Jézus Krisztus.... Megálltam. Én és Jézus. Karácsony előtti este a barátnőm elvitt a katolikus misére, mert amúgy baptista vagy más protestáns tempolmba járunk, mert nincs autónk, és oda megyünk ahová visznek, és örömmel hallgatom, ahogy az Úr igazságát hírdetik ezekben a templomokban, de vágytam arra, hogy újból áldozzak. Kétszín alatt történt az áldozás. Magamhoz vettem Krisztus testét, majd kettőt léptem, hogy a kelyhet tartó személyhez lépjek, hogy Urunk vérét is magamhoz vegyem...ahogyan megláttam a bort a kehelyben kibuggyant a könny a szememből... hát itt vagy... újból itt vagy Jézusom. Helyemre mentem és folyamatosan azt éreztem, hogy ott áll előttem. Ő meg én. Úgy tud állni... olyan tartása van... és újból tudtam Ő meg én... ez a fontos. Hogy mi a szeretet? Ő az, aki akar időt tölteni velem, aki akar tőlem valamit. Aki, ha rám néz látom értékem... Érteni? Megérteni? Nem tudom, hogy lehet-e... mint ahogy a végtelenségét sem. Barátnőm kisöccsének magyarázta az édesapja, hogy Isten mindig is volt és lesz, nincs kiindulási pontja és nincs végső pontja... A tíz éves drágaság csak ennyit mondott: megfájdul ettől a fejem. Azt hiszem egy pillanatra megprobálta elképzelni, és nyomban észrevette, hogy nem tudja.
Nem fejfájást akar okozni nekünk az Úr. Kapcsolatot akar. Ő meg Én. A Szép Szeretetet meg én. Hogy mi lesz ebből?