Első adás - Gondolatok a Szép Szeretetről

Bizonyára ismerik a tálentumokról szóló példabeszédet.
Miért is akarok most éppen a tálenumokról beszélni? Pontosan azért mert a művészek világában gyakran szó esik a tálentumokról, mint tehetségről. Gyakran osztják szorozzák. Mindenki tudja, hogy van akinek több van van akinek kevesebb. Mindenki méri magét és a másikat. Irigykedve vagy nem.
Lássuk mit mondd ma nekünk ez a példabeszéd.
Volt amikor kegyetlenül igazságtalannak tartottam, talán azért mert nem értettem. A napokban egy kedves barátnőm elküldte Szénégető István marosvásárhelyi pap testvérem prédikációját erről a példabeszédről. Nagyon megörültem neki. Egyszerűen és lényegretörően beszélt az atya. Leszögezte, hogy mindannyian kaptunk valamit. Ez a fontos. Akkor követünk el nagy hibát amikor egymásét kezdjük el nézni. Hasonlítgatjuk tálentumainkat és valami egészen borzalmas történik ebben a lázas folyamatban. Elfelejtjük azt, hogy az Úr adta a tálentumainkat. Borzalmas először is azért, mert elfelejtük, hogy ajándékba kaptuk és a magunkénak tulajdonítjuk. Ettől a ponttól kezdve két út előttünk és egyik sem túlzottan örvendetes. Az egyik lehetőségünk, hogy elragadtatjuk magunkat, a másik hogy lenézzük magunkat majd pedig szavakba öntjük, hogy mi semmire sem vagyunk képesek. Mi ez a buzgó kapzsiság a részünkről? Miért azonosítjuk érdemeinkkel ajándékainkat?
Egy nagyon fontos részletet tévesztettem eddig szemelől. Örülök, hogy Szénégető Atya külön kihangsúlyozta. Az a szolga aki a legkevesebbet kapta FÉLELMÉBEN rejtette el az egyetlen tálentumát. Félelmében. Rögtön eszembejutott, hogy de hát mi nem a Félelem lelkét kaptuk ajándékba, hanem a Szent Lelket, akit bátorságot, életet és remény hoz a szívünkbe. A kérdés az, hogy kinek hiszünk? Mit hiszünk el? Hisszük, hogy valóban a Szent Lelket kaptuk ajándékba? Hisszük-e, hogy Jézus Krisztusban mindenre képesek vagyunk, még arra is, hogy átugorjuk a falat. Vagy inkább hiszünk a félelem szavának, az ellenségnek, aki valóban szorgosan dolgozik azon, hogy mindenféle ostoba öntemető gondolattal töltse tele szívünk. Az Ő végső célja az, hogy a végén ne csak a tálentumainkat ássuk el, hanem magunkat. Igen. A végső célja, hogy elásson egy örök életre.
Kinek hiszünk?
Én gyakran hiszem a félelem szavának, de most már tisztán látom, hogy amikor ezt teszem, akkor nem hiszek az Istennek. Gyakran beszélnek gyenge és erős hitről. Én nem hiszem, hogy a hitnek lennének fokozatai. Valaki vagy elhisz valamit vagy nem, vagy elhiszem azt, hogy az Úr az Szeretet és a bátorság Lelkét adta nekem, vagy nem. Ő kategóriusan kijelenti, hogy a szeretetetben nincs félelem. A félelem nem tőle van.
Még egy egészen új dolgot mutatott meg az Úr. Az öt tálentummal rendelkező szolgának, mely újabb ötöt nyert azt mondta, hogy a kicsiben hű voltál, sokat bízok rád. A két talentummal rendelkezőnek is ugyanezt mondta. A kicsiben hű voltál, sokat bízok rád. Kicsinek nevezi az ötöt is és a kettőt is. Egyenlőség jelet tesz az öt és a kettő közé. Ez matematikailag nézve semmi képpen sem egyenlő, de neki kicsi. Bizonyára az egyet is kicsinek nevezte volna. Bármennyi tálentumunk lenne, azt ő mind kicsinek nevezi. Mennyire másként van nálunk. A magyarországi osztályozás szerint az ötös kitűnő, a kettes éppen csak átmenő, de már ebben nem is vagyok biztos. Az is lehet, hogy egy tisztességes bukáshoz elegendő csak, hogy aztán az egyesről ne is beszéljek. Úgy tűnik, hogy a mi méregetésünk nem mindig érvényes Isten szemében.
Ő tudja kinek mennyit adott, és Ő az aki majd megkérdezi, hogy mit tettünk vele. Mert a hitünkről árulkodik a tálentumainkkal való sáfárkodásunk.