Második adás - Művészek a művészetről

“A művészet természeténél fogva az Istentől van és róla is beszél. A jó művészet mindig a transzcendensbe mutat, függetlenül attól, hogy keresztény vagy nem keresztény művészetről beszélünk. Számomra az alkotási folyamat a legbensőségesebb dicsőítés. Szóval, ha valaki a kreativítás valamely területén dolgozik, akkor Isten szívének közvetlen szomszédságában kell laknia.” Makoto Fujimura kortárs képzőművész gondolatait hallhatták. Hát nem csodálatos ahogy összecsengnek ma a műsorpontok?
Hadd osszam meg egy kis szösszenetnyi előadásom fejlődésének történetét. A születéstől az előadásig és kissé a jövő felé is nézve.
A Szent András Evangelizációs Iskola Jézus kurzusán egy adott pillanatban Máriával kellett azonosulnom. Máriaként kellett felelnem kérdésekre, ekkor ültette az Úr a szívembe, hogy készítsek egy előadást és játszam Máriát. Az előadás még nincs kész, de itt az Egyesült Államokban, ahol jelenleg dolgozom lehetőségem nyílt egy kb 15 perces monológot bemutatni. Tudtam, hogy Máriát kell játszanom. A Magnificatra szegeződött a figyelmem...rendben..az Angyal hírül adja Máriának, hogy tőle születik majd a Megváltó... ez lesz a jelenet. Aztán indítattást éreztem arra, hogy mutassam be egy másik anya helyzetét, aki nem fogadja el a gyermekáldást. Tudtam egy monológot, a vizsgaelőadásom része volt. Oravecz Imre írta. Egy gyerek abortusza miatti visszatérő állomtól szenved valaki, és ezt írja le. Egy "levélben". Mégcsak nem is az anya levele ez. Mi szabadon úgy döntöttük, hogy női szövegként kezeljük. Itt volt tehát a két monológ. Két anya, két gyerek és két úgymond üzenet az apáknak. Érdekesnek tűnt a társítás. Éreztem, hogy kisülhet ebből valami jó... közben pedig imádkoztam, hogy vajon az Úr akarat-e ez. Mária szerepét próbálni egyszerűen csodálatos volt...ima volt... éreztem, hogy jó, hogy helyén való, de nem értettem a másik monológ szerepét. Nagyon szerettem, a szívemig facsarodik az a monológ, de nem tudtam megfogalmazni, az üzenetet. Előadás előtti estén egy rövid bevezetőt kellett írnom a kis szösszenetemhez. Ez volt a kérés. Igyekeztem megfogalmazni. Imádkoztam és egyszer csak ott volt a válasz, az üzenet. Egyszerű volt. Meg akarom mutatni az irgalmamat azoknak a nőknek, akiknek visszatérő rémálmunk van az elvetett gyerekük miatt. Takaros kis bevezetőt írtam. Megvolt az előadás, és folyamatosan arra lettem volna kiváncsi, hogy valakit személyesen érintett-e. Valósággal vártam, hogy kisírt szemmel jön hozzám valaki, akinek szólt az üzenet. Sokan sírtak, de senki sem jelzett nekem vissza, hogy vette az üzenetet. Aztán írtam erről a blogomba. A folyamatról. Ezt elolvasta valaki, az óceánon túlról, vagyis itthonról, és máris gazdára talált az üzenet. A szösszenetnek folytatása lesz, és ha valaki úgy érzi, hogy tud időt fordítani arra, hogy imádkozzon azért, hogy egyre inkább tudjak figyelni az Úrra, akkor megköszönöm. Azért meséltem ezt el, mert öröm van a szívemben, azért mert megtapasztalhattam azt, hogy milyen ereje és hatása van annak, amikor az Isten által ihletett az, amit játszom.